A csalódottságon túl valahol nagyon is szórakoztató, hogy az újabb hálanapló egy olyan emberről szól majd, akitől az egész elindult, hiszen az ő terápiája ihlette. Sok mindenért vagyok már azóta hálás, de ezen még nem sikerült túljutni, hát megpróbálom.

Hálás vagyok a felismerésért, hogy én is lehetek naiv és rossz emberismerő. Furcsa ezt leírni, de hálás vagyok a fájdalomért. Ez az ára, amit a felismeréseinkért fizetünk. Ez az ára a szeretetnek is. 

Hálás vagyok az útitársakért, akik életem egy-egy szakaszán elkísérnek, még akkor is, ha végül magamra hagynak egyik pillanatról a másikra. Hálás vagyok, mert ezekben az időszakokban elhiszem, hogy ugyanolyan fontos vagyok, mint ők nekem.  Hálás vagyok a vidámságért, a szurkálódásért, hálás az elköltött vacsorákért, a minőségi időkért. 

De leginkább a büszkeségemért vagyok hálás, és azért, hogyha elgyászolok valakit, már soha többé nem illeti meg ugyanaz a hely, sem a szívemben, sem az életemben. 

Hálás vagyok a könnyeimért a magamban feltett értetlenkedő kérdésekért, mert ezek megmutatják, hogy hol a helyem a világban. Olyan emberek világában, akikről azt hittem, hogy ismerek, és akikkel képtelen lennék hasonlóan bánni.

Voltam már szamár a ló helyett, csónak két part között, cserben hagyott kiskutya, de nagyon régen nem voltam barátnak hazudott senki. 

Hálás lennék azért is, ha elolvasná az üzeneteimet, de jobb híján leírom ide, valamikor úgyis eljut hozzá:

„Jellemtelen, gyáva és rendkívül gyerekes. Szavak, mikről sosem gondoltam volna, hogy pont rád fogok használni. Vannak barátságok, melyek csak úgy kikopnak, kifolynak a kezeink közül, de ez nem ilyen volt. TE erőszakosan kiszakítottad, kitéped, kimetszetted magad a szívemből, és hagytad vérezni a sebet a megválaszolatlan miértekkel.

Kiábrándító, hogy emberek mennyire nem adnak a saját szavukra, hogy nem tisztelik a másikat, hogy életre szóló sebeket ejtenek kényelemük érdekében, gyávaságuk miatt. Gyomorforgató felfedezések ezek. Kicsit olyan, mint amikor apuka lemegy tejért és elfelejt hazamenni minden előjel nélkül. Kiábrándító, hogy valójában TE egy ilyen ember vagy.”

Úgy szeretnék sírni, kisírni minden keserűséget, de még mindig magammal vívódok, hogy hogyan engedhettem megint egy ilyen embert az életembe. Ez az a típus, akivel megígéritek, hogy BÁRMIKOR számíthattok egymásra, aki nélkül furán érzitek magatokat, ha a másik 100 km-nél távolabb van. Természetesen csak te magad gondolod komolyan. Az a fajta, akivel tisztázod, hogy nem érez irántad semmit, majd részegen lesmárol és a „kedveséről” panaszkodik. No, igen a kedvese, akinek úgy beszél rólad, mint távoli ismerős, de végül inkább kidob, mint egy elhasznált vibrátort (én Nyunyit se tudnám ily módon kidobni), mert másképp már nem tud kimászni a hazugágból, amit a kapcsolat köré emelt. Emberségből jeles!

Én azt szeretem, ha egy könyvnek, filmnek, sorozatnak van tisztességes lezárása, ezt várnám el a kapcsolataimtól is, de el kell fogadnom, hogy ez inkább egy Trónok harca szerű lezárás, ahol csak néz ki a fejéből az ember, és nem érti, hogy most mivaaan, mire volt jó akkor ez a 8 évad?! Nekünk ugyan csak 3 jutott, de hálás vagyok értük, mert tartalmas, kalandos és felejthetetlen évadok voltak. (számomra legalábbis). Sajnos hiába vagy mérnök, ha a lelked meg rohad. Jó tanács: ne engedd, hogy rohadjon a lelked. Máté csúnya dolgot tett, sose legyél olyan, mint Máté.