Ma végre rávettem magam, hogy kidobjam néhány már használhatatlan cipőmet. Nem sokat voltak rajtam és a márkájuk alapján sokkal tovább kellett volna bírniuk, ezért próbáltam valahogy megmenteni őket, ragasztgattam, pofozgattam itt is ott is, viszont csak rondábbak lettek, de ma volt az a nap, amikor felismertem, hogy van, amit már nem szabad ragasztgatni, így menniük kell. Nehéz szívvel raktam be őket a szatyorba, közben eszembe jutott, hogy az emberi kapcsolataimmal is pontosan ezt csinálom. És bizony Isten sokkal rosszabb, amikor az ember lelkét törik fel, mint a lábát. 10 éve még bele tudtam halni a gyötrődésbe, amikor az első nagyon durván toxikus kapcsolatomat kellett volna kidobni, hosszú évek teltek el, mire úgy igazán el tudtam engedni. Akkor még nem szerettem magam eléggé azt hiszem. Ennyi év távlatából vicces, hogy ma már mennyire más a helyzet. Most sem könnyű, néha még kitartóan ragasztgatok egy-egy fontosnak hitt barátságot, szerelmet, de előbb-utóbb ráeszmélek, hogy mit művelek már megint, így megrázom magam és kidobom a ragasztót a picsába. Ami leginkább megijeszt az az állapot, amikor üresnek érzem magam belül, de nem tudok sírni. Könnyrekedésem van, és elfogynak a betűk is, ahogy azt öreg Sári mamám mondotta volt még csitri koromban.
Kiskoromban elég sok káros mondatot kaptam. Az egyik kedvencem a "lány létedre", bár ez olyan sokat nem ártott, hiszen már egész piciként is elég nagy femináci voltam (nyilván túlzok). No, de a tényleg káros az többek között az volt, amikor valami okán dicsértem magam, mert ügyesnek, szépnek, nem tudom, okosnak, bárminek éreztem magam és a büszkeségemnek hangot is adtam, mindig azt mondták nekem, hogy nem illik. Nem illik magamat dicsérni, hagyjam, hogy más tegye. What?! Nem is szerettem magam jó sokáig, ezért is tudtak velem rosszul bánni emberek, mert hagytam. Ma ez már nincs így. Szeretem magam, szeretem az életem, és mindig minden körülmények között magamat választom, és elmegyek onnan, ahol nem úgy bánnak velem, mint ahogy megérdemelném. Ezzel persze nem ezt akarom, mondani, hogy nem érdekel a másik ember igénye, és minden áron az én akaratomat érvényesítem. De hadd mantrázzam már a tükör előtt talpig sminkben, reggeli kávé előtt vagy könnyben és takonyban fuldokolva akár, hogy szép vagyok, erős vagyok, hogy többet, jobbat, szebbet érdemlek, hogy most azért kell fájnia, hogy a folyamat végén megtisztult lélekkel játszhassam tovább ezt az életnek csúfolt komédiát.
Magamon kívül természetesen szeretek másokat is, szeretek kapcsolódni jó energiájú emberekhez. Szeretek addig nevetni önfeledten, míg alig kapok levegőt, és valljuk be, ezt egyedül azért nehezebb összehozni. Van még pár ilyen tevékenység ugye. Az egyik szeretetnyelvem az érintés. Viccelődni szoktam azzal, hogy már annak is örülök, ha valaki a buszon véletlenül hozzám ér. Ennyire nem rossz a helyzet, de tényleg megvisel, ha el kell vágnom magam egy-egy ilyen szeretet forrástól. És bizony néha saját magam érdekében ilyeneket meg kell tenni.
Egy pici önsajnálat után azért megpróbálok kilábalni az ilyen szomorú időszakokból. Gyógyítom magam. Kutyával, erdővel, csokival, borral, román zenével, imával, Nyunyival. A sorrend nem fontos. Bármivel, ami ilyenkor segít. Most egy ilyen időszakomat élem, így megkérek mindenkit, hogy takarodjon a lelkem közeléből! :) Technikai okok miatt ideiglenesen még zárva lesz.*
*persze, ha valaki elém áll és azt mondja, tessék itt van 2 jegy Balira, gyere velem, nem mondom, hogy elhajtom
