Már nem kell ahhoz másnaposnak lennem, hogy rosszul legyek reggel, elég egy késői esti Burger Kingezés. Öregszem. - gondoltam magamban hajnali 5:20-kor a reptéren. Picit felvezetném a történetet, még mielőtt kiventillálom magamból . Valamikor januárban az ágyamban fekve eszembe jutott, hogy én még nem is voltam egyedül kirándulni az ország határain kívül. Szóval megnéztem a térképet és kiválasztottam Lengyelországot, mert ott még nem jártam, meg nincs is túl távol, meg a barátaink (aha). Vettem is repjegyet Varsóba április végére, mert akkor már úgyis meleg lesz. Spoiler: nem volt. Utána meg kitaláltam, hogy nem elég nekem egy város, legyen mindjárt kettő, jó messzire egymástól, mert az olyan jó móka.

Nos, egy dolog otthon a paplan alatt megtervezni mindent is és egy másik lebonyolítani. Egy pötty itt a Google térképen, egy másik amott, kész is, ugye… Úgy nevezett önismereti útnak kereszteltem. Kedves barátom, Robi készített nekem egy tervet. Idézek:

„Extra-mega fantasztikus lengyel kirándulás

Alany: Laura Pap

Fedőnév: #smirglikisasszony #beaglegazdi #cukikislány (mikor jó kedvében van)

Küldetés: a küldetés célja egy lelki, spirituális és mentális frissítés, idióta exek emlékének törlése”

Nagyjából stimmelt a leírás. Leginkább csak ki akartam lépni a komfortzónámból, mondjuk nem épp ennyire, mint azt sikerült.

A történthez még fontos elmesélni, hogy az indulás hetén nem aludtam túlzottan sokat, a kiskutyám epilepsziás rohama sem erősített mentálisan, illetve indulás előtt kereken 3 órát sikerült.

 Előző nap Max szokatlanul bújós volt, mindenhol velem akart lenni, éreztem, hogy valami nem oké, nem kéne most másra bízni, annak ellenére se, hogy a legjobb kezekben van. No, és innen kellett visszahoznom magam nullára.

Elindult a nap, kiértem a reptérre, de iszonyat rosszul voltam, gondolom a stressz meg az éjszakai gyors kaja miatt. De elhatároztam, hogy semmi, de semmi nem ronthatja el az én kis önismereti utamat. Szerintem Isten ezt így kihívásnak vette. Én, az erős, független nő meg is érkeztem a varsói reptérre, tök jó idő volt. A reptéren vettem egy jegyet, ami 20 percig jó, az út nagyjából 17 perc. Felszálltam a vonatra, érvényesítettem, majd leültem, de a vonat nem indult csak sokkal később. Jött is az ellenőr, aki közölte, hogy ez a jegy nem jó, mert lejárt. What? Nem igazán találtam a logikát abban, hogy az álló vonaton lejár a jegy, úgy, hogy egy métert nem utaztam vele. Igen, lehet el kellett volna olvasni a tájékoztatót alaposabban. Vitatkoztam vele hosszú percekig, de kénytelen voltam kifizetni a büntetést, nagyjából 12 ezer forintot. Nem baj, ez csak pénz. Rögtön ezután kaptam egy üzenetet, hogy Maxike rosszul volt éjszaka, többször hányt, és vér van a székletében. Itt már azon gondolkodtam, hogy nézek egy vonatot vissza. Próbáltam megnyugodni, de nem mondom, hogy olyan jól ment. Teljesen csak akkor sikerült, amikor tudtam, hogy jól van, orvos látta, rendben lesz. Azt hiszem jobban szeretem azt a kis velociraptort, mint azt gondoltam. Itt gondolná az ember, hogy innen jobb lett minden, de nagyon nem. Picike sétálgatás után elindultam a vonatállomásra, hogy megvegyem Gdanskba a jegyem, ahol a szállásom is volt. Nem annyira szoktam előre tervezni mindig lesz valahogy alapon, és sok mindent utolsó pillanatra hagyok, amivel eddig olyan sok bajom nem volt, na de! A pályaudvaron szembesülnöm kellett azzal, hogy egyik járatra sincs már jegy. Busz meg nincs. Itt már nem, hogy nullán nem voltam, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne boruljak ki. Rohadt egy érzés. Lementem a peronhoz, fogalmam sincs miért. Álltam ott, mint egy árva. Rengetegen le meg felszálltak, én meg magamban csak kérdezgettem, hogy „most mit csináljak, most mi a szart csináljak, mély levegő”. Megláttam a kalauzt, odamentem hozzá, és belekezdtem életem leggázabb monológjába. Valahogy így hangzott: „Tudom, hogy nincs már hely a vonaton, és a következőkön sincs, de nekem muszáj eljutnom Gdanskba, ott van a szállásom, én itt egyedül vagyok, muszáj feljutnom erre a vonatra, elleszek a földön is, csak engedjen felszállni.”  Kétségbeesettség level sok. Mondta, hogy nyugodjak meg és lassabban. Felszállhatok, de akkor a jegyen felül ki kell fizetnem a büntetést is (én abban a lelkiállapotban bármit megtettem volna, még a Fideszre is leszavazok). Amikor viszont feljutottam már nem tudtam tartani magam, volt egy kisebb pánikrohamom. Próbáltam mély levegőt venni, de csak potyogtak a könnyeim és nagyon kivoltam. Guggoltam a folyosón, amikor odajött a kalauz és kérte, hogy menjek vele. Átkísért az első osztályra, mondta, hogy ülhetek ott. Elég fancy volt nem mondom, mondjuk kb. a jegy háromszorosát fizettem ki érte. Nyomorultul éreztem magam, de továbbra is azt mondtam, hogy nem ronthatja el az utazásom semmi, végülis úton vagyok a cél felé, ráadásul első osztályon. :D Itt már tényleg gondolná mindenki, hogy biztosan ezután jön a jó rész, de nem, nem jött. Már annyira fáradt voltam, hogy hosszú időmbe telt megtalálni a megfelelő villamost. Vettem jegyet, csak két embert kérdeztem meg, hogy jó-e arra a villamosra, helyeseltek. Mit gondoltok, jó volt? Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik, ismét megbüntettek. Nem is emlékszem mikor éreztem magam ennyire szerencsétlennek, mint ezekben az órákban. Még sosem kellett büntetést fizetnem semmiért, ehhez képest néhány órán belül háromszor is sikerült. Szerintem ezt a sok turistáért kapom, akiket akaratom ellenére rossz irányba tereltem, amikor segítségért fordultak hozzám.

Nem vágytam semmi másra, csak, hogy megtaláljam az Airbnb-m és vége legyen a napnak, ennek a rémálomnak, amit a hülye ötleteimnek köszönhetek. Délután 5 fele járt az idő, lemehettem volna a partra megnézni a tengert, de nem érdekelt. Azt kívántam bárcsak Budapesten lennék a kiskutyámmal. Másnap reggel 6-ig aludtam. Semmi motivációm nem volt. Így utólag visszagondolva, azért élhettem meg ennyire drámaian az egészet mert a 3 óra alvás, a Maxivel történt dolgok, és az utazás izgalmai nem olyan jó kombó. Szabadulószobaszerű nap volt, csak én nem kérhettem segítséget. Egyébként baromi ijesztő volt a tudat, hogy én most tényleg magamra vagyok, senkim nincs a közelben. Viszont tanultam a hibákból. A balkáni életfelfogásom, vagy minek nevezzem ezt, nem mindenhol állja meg a helyét. Vannak dolgok, amiket nem szerencsés utolsó pillanatra hagyni, illetve nem tervezünk országjáró utazást egy idegen országban rögtön az első nap. Drága tanuló pénz volt. �) Önpacsi! Most már nagyon vicces az egész. Elegendő alvással, másnap meg azután is nagyon gördülékenyen ment minden.

Legközelebb okosabb leszek, mert naná, hogy lesz legközelebb. A tengernél eltöltött rövid idő olyan sokat adott, hogy megérte minden szenvedésért. Szívesen maradtam volna még.

Ma van az utolsó nap, éppen robogok vissza Varsóba, de ezúttal előre vettem jegyet. Délelőtt megreggeliztem az óvárosban, ami elképesztő. Varázslatos épületek és utcák, egyszerűen oda és vissza voltam. Mint azt megtudtam kistesómtól, Gdansk fontos szerepet játszott a 2. világháború kitörésében, ezért megnéztem az állandó kiállítást a múzeumban, amit mindenkinek ajánlok, mert olyan élmény, amit sosem lehet elfelejteni. Jogos a kérdés, hogy egy ilyen indulás után, minek nyomasztom magam még ezzel is, de ezt vétek lett volna kihagyni. Felkavaró két óra volt, de ugyanakkor zseniális. Lélekfacsaró, ami után kicsit átértékelődnek a dolgok az ember fejében. Meg töri leckének sem utolsó. Elkeserítő és szomorú is, hogy az akkori propagandát illetően mennyi párhuzamot sikerült felfedeznem kishazámmal. Nyilván közel sem olyan, meg nem égetünk könyveket stb. Csak ledaráljuk őket, no, de ez a történet szempontjából lényegtelen.

Azóta már sikerült haza jutnom, ami jó érzés, mert Budapest továbbra is az én kedvenc városom, de a Gdanskban és Varsóban eltöltött idő, a magammal megélt pillanatok, a rengetek pozitív inger felért egy terápiával. Utolsó este álltam a téren, hallgattam egy utcazenész játékát és rájöttem, hogy egyáltalán nem kell ahhoz szerelem, sem alkohol, sem egyéb szerek, hogy euforikus pillanatokat élhessek meg. Megy ez így is (most éppen nem Nyunyókára célzok, bár az sem rossz). Azt hiszem ez az abszolút szeretem magam és az életem kategória.

Az estét egy hangulatos kis étteremben zártam, ahol a helyi sör mellett elfogyasztottam az elmúlt úgy másfél év legízletesebb étkezését. Ritkán sikerül igazán jót enni, de ez 10/10 volt, gasztro orgazmus a javából. Most úgy érzem magam, mint a félmaratonok után, büszke és hálás vagyok, és alig várom a következőt.