Nem először írom le a gondolataimat ezen az útszakaszon. Számtalanszor megtettem már. Egyrészt azért, mert szeretek nosztalgiázni, másrészt,mert a 3 órás vonatozást könnyebb így elviselni. Ezúttal teljesen más érzések járnak át, mondhatni a korábbiak szöges ellentéte: sokkal letisztultabb, sokkal könnyebben értelmezhetőek. Ugyanazok a sínek, ugyanaz a vonat, ugyanazok a megállók, ugyanaz a "Felhívjuk tisztelt utasaink figyelmét, hogy az xy vonat előreláthatólag 10 percet késik"(bárcsak minden ilyen előrelátható lenne). Minden egyéb azonban más.

Megszámolni sem tudnám, hogy hányszor dilemmáztam végig ezt az utat. Mára már nem maradt dilemma, kétségek sem maradtak. Csak szomorúság maradt és néhány kérdés: miért alakult így, mennyire az én hibám, lehetett volna másképp vagy eleve ez volt elrendelve?

A szeretett városunk, ami mára az otthonoddá vált. A város, a sehol máshol nem lennék érzés. Félve lépek be, mert félek az emlékeimtől, félek, hogy visszalöknek a megsemmisülés állapotába, amit a kudarcba fulladt mesénk okozott. Mindig vágyakoztam valami után, ahogy haladt feléd a vonat. Mindig tudtam, hogy többet kellene éreznem. Szükségem volt néhány évre, mire a mindenemmé váltál, még, ha egy pillanat alatt is foszlott szét az egész. A város kifakult, elvesztette a színeit. Nem azért, mert tél van, hanem, mert ez már nem az a hely, ami az emlékeimben élt. Mintha egy másik élet lett volna. Tulajdonképpen az is volt. Akkor még annyira hittem a boldog befejezésekben, abban, hogy biztonságban vagyok, hogy nem vagyok egyedül, hogy van valaki, aki mindig mellettem lesz, akivel végig nevetjük az életet, akivel a folyó partján remegő kezeinkkel simogatjuk egymás arcát, min már számtalan ránc tanyázik(az alföld kihozza belőlem a szentimentalizmust). Nos, nem így lett. Veled együtt az ábrándjaim is elhagytak. 

Többet kellett volna éreznem, de szerettem az életünket. A legnagyobb állomás voltál az életemben, de a vonatnak robognia kell tovább, és csak remélni merem, hogy lesz még város, mi így elvarázsol, lesz part, ami otthont ad időskori sétáimnak, és jut majd kéz ráncok lakta arcomnak, lesz majd valaki, ki megfáradt lelkemhez ér, de egy biztos: az már nem te leszel. :)