Velem volt az Isten, amikor nem akartam látni.
Velem volt, de megtagadtam százszor, és ember lévén
megteszem majd újra.
Velem volt az Isten, amikor ifjú korom bűneiben
fuldokoltam, de ő kiemelt.
Újra és újra.
Velem volt az Isten, mikor megkínzott az,
akitől én a mindent vártam, amikor vért ontva
a szabadságomért zokogva harcba szálltam.
Velem volt az Isten a visszafordíthatatlan lépéseknél.
Látta vívódásom, hallotta sóhajom, törölgette könnyeim,
és végtelenül szomorú volt.
Velem volt az Isten a gyógyulás rögös útján,
a hosszú évek minden napján terelgette lépteim.
Én meg hol jobb, hol balra mentem, de sosem az ösvényen.
Velem volt az Isten a kórházi ágynál, a koporsónál,
a sírkő felett, amikor életem egy nagy darabját temettem.
Velem volt az üres házban. Küldött barátot, szerelmet,
testvért, kik átvezettek a sötéten.
És azóta is mindig küld valakit, akit én meg sem érdemlek.
Velem volt az Isten. Óvott, féltett, vigyázott rám.
És velem van az Isten, mert ő sosem mond le rólam.
Hálával a szívemben áldom Őt ezért!
