Most, hogy sikeresen lenulláztam a hitelkártyám (mert sugar dadym továbbra sincs, viszont itt bátran jelentkezhet a pozira, ha netán bárki kedved kapna hozzá), van idő picit élménybeszámolni. Elfáradtam. Nagyon. Ez persze nem panasz. Az idei év az egyik legszínesebb és kalandosabb mind közül azt hiszem.

Valamikor télen jött az a gondolat, hogy anyukám 50. szülinapjára mégiscsak valami különlegessel kéne előállni. Menjünk megint Gyulára? Vagy esetleg egy kis Balaton? Vagy legyünk bátrak és hagyjuk el az országot? (ez a mondat egyébként is hetente megfordul a fejemben) Egy kis Horvátország talán? Az olaszok! Menjünk az olaszokhoz! Mi is lehet jobb választás a nem igazán világjáró anyukámnak, mint Dél-Olaszország? Mi baj lehet? Nagyon vártam, hogy végre nyár legyen. Ahogy közeledett a nap, egyre jobban izgultam, mert egy dolog egyedül útra kelni és azt sem tudni, hogy hol vagyok, de egy teljesen másik valaki iránt felelősséget vállalni.

Ha jellemezni akarnám a kirándulásunkat, akkor a kultúrsokk szó lenne a megfelelő rá. Legalábbis anyukám szemszögéből. Sokat nevettem. Olyan jó volt látni ahogy rácsodálkozik a világra, felfedez, megtapasztal, önfeledt pancsol. Kicsit felcserélődtek a szerepek, de hálás voltam, hogy egy szeletet sikerült visszakapni az elmulasztott évekből. Nápoly önmagában egy kis csoda, de így még csodásabbá tette ez az alkalom. Már hónapok óta arra a pillanatra vágytam/készültem, amikor először megpillantja majd a tengert. Azt a leírhatatlan és megismételhetetlen pillanatot. Azt hiszem valami ilyesmi lehetett neki is látni, amint megteszem az első lépéseim. Vajon akkor gondolt arra, hogy azok az apró lépések és pici lábak lesznek azok, akik elviszik őt erre a helyre, és megmutatják, hogy az élet sokkal több, mint egy végtelen mókuskerék, hajsza olyan földi dolgokért, amiket mi mind itt hagyunk, és bár fontos dolgok, de nem szentelhetjük kizárólag ezeknek az életünket. És bár közhely, de az együtt töltött időt, a megélt pillanatokat, az apró csodákat soha nem tudja elvenni tőlünk senki (kivéve, ha Alzheimeresek leszünk), az mindig ott lesz bennünk, velünk és szerintem nincs ennél értékesebb dolog a világon.

Utolsó este már majdnem aludtam, amikor a semmiből megkérdezte tőlem, hogy szoktam-e imádkozni? Rávágtam, hogy nem. Elég baj- jött a válasz. Elaludtam. Most, hogy újra eszembe jut a kérdés, azt kell mondjam, hogy tényleg baj, viszont az valójában nem is igaz, hogy nem. Hálát szoktam adni, köszönetet mondani, ritkán kérek. Hálát a végtelen gondviselésért, az életemért, a csodákért, amiket, ha nyitott szemmel járok minden egyes nap észreveszek. Hálát az egészségemért, szabadságomért, az emberkért, akik körbevesznek engem, és minden veszteség ellenére mindig van valaki, akiért megéri hinni bennük.

Nem sok időm volt pihenni, mert gyakorlatilag szálltam is át egy másik gépre, ami Marosvásárhelyre tartott, ugyanis is így a 20-as éveim végén gondoltam kipróbálom, milyen egy fesztivál. Röviden: a fesztivál király volt, én vagyok az öreg. Próbálom mentegetni magam, hogy azért nem bírtam, mert nem volt idő pihenésre, meg a hideg is kivett belőlem meg bla bla, de lássuk be, itt azért másról is szó volt. Sebaj, megyek jövőre is, csak előtte majd tartok ilyen vitamin maratont, hátha.

Intenzív napok voltak, nagyon sok ingerrel. Találkoztam számomra nagyon fontos emberekkel, töltődtem.  Ilycsónál zártam a kis kirándulásomat. Ilycsó az az ember, akitől mindig nagyon-nagyon fáj az elköszönés. Olyan ő, mintha a kishúgom lenne, ezért mindig összetörik picit a szívem, ha el kell tőle válnom. Sok minden összeköt minket a múltban, a jelenünk pedig olyan, mintha két teljesen más dimenzióban élnénk az életünket, ez mégsem okoz gondot. Valahányszor ott vagyok náluk olyan békességre talál a lelkem, amit sehol máshol nem tapasztalok. A pici kis falu a völgyben, a csend, a fák, a templom. Nem tudom megmagyarázni az érzést, és azt is tudom, hogy nem bírnám ott egy hétnél tovább, mégis az a kevés ott töltött idő felér egy terápiával. Érzem Isten jelenlétét, érzem, ahogy átölel, megsimogat, szeret. Az egész környék egy kis csoda. Ahogy autóztunk és néztem a dombokat, erdőket elfogott a honvágy. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hol tartana az életem, ha otthon maradok, miben lenne más? Valószínű, hogy mindenben, de már nem tudnék otthon élni. Két világ közé rekedtem, ezt szoktam mondani. Érdekes ez. Végtelenül hálás vagyok az otthoni barátaimért, rokonokért. Csodálatos, értékes emberek mind. Általában sírni szoktam a reptéren, ezúttal viszont nem. Inkább csak tele voltam szeretettel, de hiányzott már Budapest, nem Magyarország, Budapest.

Sokat agyaltam azóta dolgokon. Többek között azon is, hogy miért állok ennyire ellen az elköteleződésnek? Miért szeretek ennyire egyedül lenni? A nehéz természetemtől és a szélsőséges feminizmusomtól most tekintsünk el. Arra jutottam, hogy olyan sok negatív férfi karakter van a környezetemben, olyan kegyetlenül szar, mérgező kapcsolatok, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy majd én leszek a kivétel, aki nem esik bele ezekbe a csapdákba. Volt szerencsém megtapasztalni még a kezdetek kezdetén, de hála az égnek, abból sikerült kimászni (ez egy nagyon hosszú story lenne).

Egyszer viszont a tökéltes is megadatott, elüldöztem, és talán nem jár második esély, ami butaság, hiszen az a legtöbb embernek jár. Elhatároztam, hogy nyitottabb leszek és kevésbé kritikus, még nem megy olyan jól, igazából egyáltalán nem megy, ha őszinte akarok lenni. Én szívesen beengednék bárkit az életembe, ha legalább olyan jól érezném magam vele, mint ahogyan egyedül tudom érezni. Egyébként nincsenek nagyon magas elvárásaim: szeresse a kutyámat és ne legyen Fideszes. Csak ehhez a kettőhöz ragaszkodom váltig. A többiből tudok engedni. Egy kicsit. Kivéve a pocak. Abból nem. Jó, és a humor. Abból sem. 

Összegezve elképesztő érzelmi hullámvasúton ültem az elmúlt hetekben. Fel sem sikerült mindent dolgozni, most lassítok kicsit a következőig azt hiszem.