Ha hálanaplót írnék erről az évről, az egy nagyon rövid bejegyzés lenne. Ezt már sejthettem volna onnan is, hogy csőtöréssel indult az év legelső napja. Számtalanszor eszembe jutott, hogy bizonyára ez az egész, ami körbevesz nem lehet a valóság, csak egy nagyon abszurd álom, vagy max egy szabadulószoba. Legalább fél éve egy mondatot nem írtam semmiről, ami azért gond, mert borzalmas a memóriám és nem is sok mindenre emlékszem ebből a 6 hónapból. Nagyjából a 30. szülinapom megszervezése volt fókuszban, amit úgy utólag bevallom, egy hangyányit túltoltam, de fantasztikus kis összejövetel lett belőle, fantasztikus emberekkel, akikért tényleg nagyon hálás vagyok, de azokért is, akik szerettek volna, de nem tudtak eljönni. Szerencsés vagyok, hogy ennyi igaz barátom és rokonom van.

A következő történet tökéletesen szemlélteti hogyan zajlik általában az életem: szeretett kisöcsémtől egy meglepetést kaptam szülinapomra, amit kétszer kellett átszervezni mindenféle okok miatt. Aztán csak eljött a nagy nap, ahol kiderült számomra, hogy Laura bizony sétarepülni fog. Nem mondom, hogy féltem a kétszemélyes gép láttán, de volt bennem némi aggodalom. Miután minden kötelező kört letudtunk elkezdtünk kigurulni a kifutópályára, és a felszállás előtti 5 mp-ben hirtelen leállt a motor, majd elhangzott az mondat, amit nem akarsz hallani egy pilóta szájából: "mi a f*sz?! Itt már mondhatni az aggodalmam a next levelre lépett. Szépen visszagurultunk, majd megnézték, mi a baj, megbütykölték és indulhatott az egész újra. Nem haragudtam volna meg, ha inkább sztornózzuk az egészet, de nem így lett. Csak felszálltunk rendben, és a következő egy óra is remekül telt. 2024 is valahogy ilyen volt azt hiszem.

Az év nagy részét(ha nem az egészet) a magánéleti tortúrám tette ki, amiért csakis saját magamra lehetek dühös. Már magam sem tudom hányadjára sikerült beleszeretni ugyanabba az emberbe, de ezúttal én tényleg biztos voltam benne, éreztem, hogy ez tud működni, most van az évek múltán találkozunk és mások vagyunk időszak, mert bár nem egyszerű, de senki mással nem tudom így érezni magam, azelőtt se, azután se, de a gimi udvarán sokszor elhangzott mondatot idézve: ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye. Szóval a kacsa. Őszintén remélem, hogy most már tényleg hagyom megfulladni, és nem várok tovább arra, hogy megtanuljon úszni. Nem fog. Ez már egy éve is egyértelmű volt. Szerintem Isten úgy lehetett velem, hogy "hát ennek a nőnek hiába küldöm a jeleket, teljesen vakon van, no, de most akkor egy jó erőset próbáljunk még meg". Bevált, köszi. Rossz mintákat hozok, ezért ilyen nehéz. Már nem emlékszem, hol olvastam/hallottam ezt az idézetet, de aktuálisnak érzem:  "Az a probléma velem, hogy óceánokat úszók át olyan emberekért, akik  egy hídon nem kelnének át értem." Akik meg átkelnének azon a rohadt hídon, azokat lelököm, hogy minél messzebb vigye el őket a sodrás. Így utólag belátom, hogy hiba volt elengedni ezeket az embereket, kevesebb lett tőle az életem, de igyekszem a jövőben tanulni ezekből.

DE mindezek után is adtam magamnak egy határidőt, mert nem tudtam elfogadni, hogyha valaki azt mondja, nem tudja mással elképzelni, ha valaki őszintén tud átölelni, az képes így elengedni. Ez a határidő ma jár le, és bár kissé szomorú vagyok, de békesség van a lelkemben és némi hála is, mert minden gyötrődés ellenére igaz és vidám pillanatokat éltem meg, viszont el kell engednem, hiába az elvonási tüneteim, hiába mondják TikTok-on tarot kártyás sarlatánok, hogy vissza fog jönni, hiába jön szembe mindenhol, meg kell lépni magamért. A gyász folyamat egyszer véget ér, és hiszem és bízom benne, hogy Isten mindig azokat az embereket küldi, akikre éppen szükségem van, ez eddig is így volt, csak be kell engednem őket.

Összességében megterhelő év volt, hullámzó, de a maga módján szép. Szeretem az életem, szeretem a szabadságom és szeretem a békességem. A kedvenc igém idén is megtalált és kísért, ezért nem is aggódom a holnap miatt: Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt. Fil 4,6