Emlékszem, amikor a Balatonaligára tartó vonaton írtam a naplóm arról, hogy 21 évesen annyi eszem van csak, hogy egy szinte vadidegen sráchoz utazom 100+ km-t, de majd idővel biztosan kinövöm az ilyesmit. Írom ezt 28 évesen egy Dortmundba tartó gépen egy szintén majdnem idegen sráchoz. Nem merek belegondolni, mi a következő szint.�

A különbség csak annyi, hogy ismertségünk már évtizedes múlttal rendelkezik, de kb. ötször találkoztunk ez alatt az idő alatt. Ő az a srác, aki azzal lopta be magát a szívembe, hogy ő volt az, aki először a szemembe mondta az elviselhetetlen nőszemély nem olyan pc. formáját. Ő az, aki mindig nyers őszinteséggel kommunikált irányomba, itt-ott a kedvesség kicsiny jelét mutatva. Stockholm szindrómának hívom a jelenséget. Nagyjából ő én fiúban. Igazából nem értem a motivációmat. Ez a szokásos "csináljuk, majd lesz valahogy" agymenésem.

Hívjuk kiruccanásnak. Hétvégi kikapcsolódás egy kis karbantartással fűszerezve. Az erős, független nők így  csinálják, igen. Nincs egy jó match sem Tinderen (a tinderes pszichopatákról is tudnék írni pár sort). Semmi baj, irány egy másik ország. Ez ilyen. Ha lesz gyerekem, ezek a storyk szerintem kimaradnak majd életem meséléséből.

Ahogy Sári mamám mondaná, megyek kicsit barátkozni. Én már csak ilyen barátkozó ember vagyok.

Ha másra nem is, arra tök jó az egész, hogy kimásztam a téli állapotomból, és újra nőként definiálom magam. Éljen a szőrtelenítés és a szolárium. Jaaa, és passzolnak a fehérneműim. Elképesztő!

#nomorejeti #viszlátbajusz #hellohanyatlónyugat

...

Visszatekintés: érdekes dolgokat tanultam magamról. Úgy tűnik idomítható vagyok, és egy nagyon kicsit rasszista (de erről máskor).  Vannak falak, amiket felhúzok mások és az érzéseim köze a pici lelkem védelmezése érdekében, meglepően romantikátlan és rideg énemet tudom hozni. Viszont, ha picit kapargatjuk a felszínt, rögtön látni, hogy nem reménytelen a helyzet. A nevetés a kulcs, a pozitív ingerek, és hát ezekből volt bőven az elmúlt pár napban. Egyik pillanatban még igyekeztem tartani a jégkirálnyő szerepet, a másikban meg kirobbant belőlem a kislány, aki a buborékok közt elveszve nevet, és imádja az életét, akit lenyűgöz a kölni dóm monumentalitása és felfoghatatlan szépsége, hidegrázós élménye.

Jó volt picit előbújni önmagamból: sétálni kézen fogva céltalanul, csókolózni a kivilágítatlan dóm előtt, hangosan énekelni a kocsiban, és persze kreténkedni. A vérszívás tart életben. Azt hiszem az ilyen napokért érdemes élni igazán.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem lett megcibálva a piciny lelkem, amikor a végéhez közeledett a hétvégi kalandozás, mert olyan nagyon nehezen megy nekem az elköszönés. A reptereken szinte mindig elérzékenyülök, ez az utazás része. Könnymorzsolás, biztonsági ellenőrzés, várakozás, sorban állás, könnymorzsi, úti okmány ellenőrzés, sóhajtás, beszállás a gépbe, könnymorzsi, öveket becsatt, majd felszállás és írás. Általában ez a sorrend. Egyébként tudjuk mi a mojza? Apjó, piti kenyéjdajabkák. Szóval volt pár mojza csak könnyekből. De ez természetes. Innen tudom, hogy van még lelkem és nem teljesen halott. Nagyszerű!

Ha írnék még hálanaplót, akkor biztosan beleírnám, hogy hálás vagyok a hétvégéért, és azért is, hogy vannak még ilyen emberek az életemben. Hálás vagyok az ilyen kattanásaimnak, még ha az észszerűség legkisebb jelét sem mutatják. Hálás vagyok, hogy van még élőlény a földön, aki fel tudja ébreszteni bennem a felszabadult, élettel teli, boldog nőt,

Vannak dolgok, amiktől teljesen falra tudok mászni: a fröccs, a műanyag pohárból ivás és a szerelemlakatok, amit felcsesznek konkrétan mindenhová, mert majd attól nem fogják kurva anyázni egymást éveken belül (ó, nyári gyermekeim). Na, a kölni hídon ebből volt bőven, több tonnányi közönséges, nyálas, nevekkel és szívecskékkel ellátott lakat. Milyen eredeti és kreatív! Mint a karácsonyi lánykérés. No, de sok boldogságot az összes párnak, akik megpecsételték szerelmüket ezzel (I mean azoknak, akik még együtt vannak, erről tök jó lenne egy statisztika). Igazából nem zavarták a lelkibékém, elejtettem pár megvető megjegyzést meg pillantást és mentünk tovább, csak gondoltam leírom.

Azóta már itthon vagyok, és  hogy érezzem, ez még mindig az én életem, a magasságok után már túlvagyok egy foghúzáson, amit hősként viselek. Gyorskaját és csokit zabálok, magányosan fekszem itthon, és a hétvége pillanatait újraélvé mondogatom, hogy köszönöm!