Számtalan vicces és szórakoztató történet rejlik elszórtan múltam könyvespolcain, de Napócáé egy külön fejezetet érdemel. Ki is az a Napóca? Gondolhatná az ember, hogy egy bűbájos kiscica, netalán egy pufók tengerimalac, viszont ezek közül egyik sem. Olykor magam sem tudom meghatározni, hogy ki is ő az én életemben. Egyet biztosan állíthatok: az idei évem legabszurdabb történeteinek forrása. 

Néhány évvel ezelőtt, amikor a 2020-as évre gondoltam, akkor egy teljesen másik élethelyzetbe képzeltem magam. Akkor még hittem abban, hogy az ember lánya talál valakit, szerelembe esik, férjhez megy é

s boldogan él, míg el nem viszi valamelyik gyógyíthatatlan betegség. Nos, ma már csak a halálos betegségekben és a válási statisztikákban hiszek, meg a sok megkeseredett emberben, hűtlenségben, családon belüli erőszakban, és naiv lenne azt gondolni, hogy majd én leszek a ritka kivétel. No, de ez egy vidám történet, maradjunk a főszálnál, Napócánál. Szóval az előre betervezett 2020-as elképesztően fancy esküvőm és egzotikus helyen eltöltött nászutam helyett világméretű járvány és soha nem látott lezárások, korlátozások köszöntöttek az emberiségre, és ezáltal rám is. Az egyetlen ember, akit eltűrtem volna férjemként, köszönte szépen, de nem vállalta a karaktert és egy másik drámába kasztingolt, ahol egyenesen apukaként, családfenntartóként debütált. Lehengerlő alakítás! Részemről megy az Oscar. Ehhez adjunk hozzá egy csipetnyi munkanélküliséget, egy leheletnyi szülőkhöz való hazaköltözést és egy teáskanálnyi magányt, múlton való rágódást és már kész is a tökéletes önsajnálat receptje. Igen ám, de én erős, független nőnek hazudom magam, így ez nem lehetett a járható út. Mint minden valamire való, múltbéli sérelmeket fel nem dolgozó, erős, független nő, én is a kezembe vettem az irányítást, és természetesen társkereső alkalmazásokon próbáltam összekaparni valamennyit az önbizalmamból. Mondanom sem kell, hogy csak rosszabbá tettem a helyzetet. Az események szépen sorban követték egymást, új állás, újra Budapest, kudarca fulladt randik. Így ért engem a nyár is.  Kezdett helyreállni az életem, bár a magány továbbra is a legjobb barátomként szolgált. Ezért lehetett, hogy adtam még pár esélyt a Tindernek. Az az eszement ötletem támadt, hogy mi lenne, ha nem a saját korosztályomban válogatnék, így lejjebb vittem a korhatárt 23 évre, ma sem értem miért.(never again) Így kezdődhetett a történetünk Napócával. Továbbra is úgy vélem, hogy ő a kikosarazott, összetört szívű férfiak szelleme, aki azért jött, hogy megbosszulja múltban vétett hibáimat.

Randijaim helyszínének nagy százalékát a Margit-sziget teszi ki, így oda mentünk. Sétáltunk, beszélgettünk. Már a legelején feltűnt, hogy két teljesen más világ vagyunk, eltérő élethelyzettel, eltérő célokkal, mégis volt benne valami magával ragadó. Hosszú idő után végre nem egy kiábrándító csevegés. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a másik fél ne tápláljon érdeklődést irányomba, ahogy ez történt is. Nem lett kimondva, viszont a megérzéseim azt súgták, hogy ez bizony nem nyert, mint ahogy ez be is bizonyosodott a másnap kapott üzenettel. A „nincs köztünk kémia” és a „lehetünk futótársak”(a meghalt a kutyád, de megtarthatod esete) címszavak alatti visszautasítás jó nagyot rúgott az önértékelésembe, ráadásul ugyanezzel a sablonnal dolgozom magam is, így jogosnak éreztem, hogy egyszer az életben ez engem is elér, de ettől függetlenül rendkívül rosszul esett. A helyes eljárás ilyenkor a feldolgozni, elengedni, tovább lépni. Csak nem nálam! Miért is könnyíteném meg az életem ilyen teljesen ésszerű dolgokkal, ha tehetem sokkal bonyolultabbá és fájdalmasabbá? Hadd dolgozzon meg az a pszichológus, ha majd egyszer lesz elegendő pénzem rá!

Szóval mi az én módszerem? Barátfélék leszünk, elkezdek kisöcsiként tekinteni rá, minden rendben, senki sem sérül, majd váratlanul örömmel bólintok rá a legyünk inkább barátok extrákkal opcióra. Nyilván tudom magamról, hogy képtelen vagyok nem belemenni érzelmileg bármilyen kapcsolatba, de azért egy próbát már csak azért is megér, úgyis régen voltam padlón. Nincs túl nagy tapasztalatom e téren, jó, egy egészen picike azért van. Tulajdonképpen a picikénél egy csipetnyivel lehet, hogy több van, de lényegében nem olyan, hú de kirívóan sok. Egyébként is, ki határozza meg, mi a sok és a mi kevés? Ne akadjunk már fenn a számokon, statisztikákon, esetleges listákon a 21. században. Visszatérve, rendelkeztem némi előzetes tapasztalattal még ifjú és bohó korom..nem, leginkább a 2020-as évemből. Világjárvány van, minden zárva, mivel töltöttem volna mégis az időmet? Hímzéssel?

Megbeszéltük, hogy átmegyek megnézni az új albérletét, de sajnos a kijárási tilalom miatt már nem értem volna haza este 8-ra, így akarva-akaratlanul, de ott kellett töltenem az éjszakát. Én betartom a szabályokat! Micsoda éjszaka volt! No, de koránt sem amiatt, amiért magam is gondoltam volna, hogy lesz. Felejthetetlen emlékkel lettem gazdagabb. A megkínzott lelkem simán megérte ezért a sztoriért. Következhetnek a mockosz kisz részletek. Első körben felraktuk a karácsonyi fényeket, majd megcsodálhattam a kígyóit. Az egyiket a kezembe is vehettem, bár sosem járt még olyasmi korábban nálam, és nem, nem metaforát használok. Igazi, sziszegő, tekeredő, félelmetes állatokról beszélek, kikkel osztoznunk kellett a szobán, az 5 csigáról nem is beszélve. Furcsa előjáték, de én nyitott vagyok az új dolgokra. Ezt követően helyet foglaltunk az ágyon. Megmasszírozott, természetesen csak egy bugyi volt rajtam, hiszen ezt csak így lehet, azt akartam, hogy teljes legyen az élmény. Meg kell hagyni, arany keze van Napócánknak. Ó, jaj! És hol van még a vége! A percek csak úgy teltek, már minden egyes porcikám kellően át volt masszírozva, izgatottan vártam a folytatást. Lányos zavarunkban egymást mellett feküdtünk és csak beszéltünk és beszéltünk. Romantikusnak hangzik, de igazából ismeretterjesztő előadáson vettem részt. Fontos információk birtokába kerültem. A következők voltak azok:

• Többek között megtudtam, milyen motiváció áll Napóca állatorvostan hallgatósága mögött: a rengeteg tragikus hirtelenséggel elpusztult kis kedvenc, melyet gyermekkortól kezdve felhalmozott. Lényegében vezeklés.
• Nem szeretném rossz gazdi színében feltüntetni őt, hiszen nem az. A csupasz patkányok erre a legjobb példa. Ugyanis azok a mai napig élnek és virulnak, sőt kicsinyeik is születtek és a szülők- nagy örömömre- már másik gazdinál tanyáznak. (ki és miért tart ilyen állatokat otthon?)
• Felmerült bennem a kérdés, hogy mi történt a pici patkányokkal. Rá is kérdeztem gyorsan.

- Mi lenne? Odaadtam a kígyóknak.- válaszolta a legnagyobb természetességgel.

- Képes voltál azokat az ártatlan kis babapatkányokat, kik éppen csak megszülettek oda dobni a kígyók elé? – döbbenet ült az arcomon, és az volt az a pont, amikor visszavettem a pólómat. – De a kígyók nem is tudnak olyan sokat megenni- görgettem tovább a gondolatot. Ezután kellő részletességgel elmagyarázta, hogy természetesen igazam van, ezért vannak lefagyasztva a fagyasztóban. Megnéztem, tényleg ott vannak, a fagyasztott borsó és rántott husi mellett.  Tovább mentünk, no nem az egymáshoz való közeledésben, hanem a témában. Érdekelt, hogy élve lettek lefagyasztva szerencsétlenek, vagy mi módon kerültek oda? Nos, a babapatkányok kivégzésnek a leghumánusabb módja a földhöz csapkodás. Ha magam elé képzelem az egészet, egyszerre fog el a röhögés és a borzongás. Végülis valami hasonló érzések kiváltását kerestem mindig is a férfiakban, de nem teljesen ebben a formában. Bőven éjfél után járt már az idő, mire az összes szürreális témát kimerítettük, már a második masszázson is túl voltunk, kénytelenek voltunk egymáshoz is közelebb kerülni. Végre eredményesen vehettem le a pólóm.

Joggal tehetné fel bárki a kérdést, hogy miért lett ebből második alkalom. Mint már említettem világjárvány volt, magányos voltam, hiányzott a szex, és nem utolsó sorban volt Napócában valami megmagyarázhatatlan, ami nagyon vonzott. Ekkor még egészen komolyan hittem abban, hogy működtetni tudom a barátság extrákkal dolgot. Néha olyan dolgokat hitetek el magammal, hogy én sem értem, mintha nem ismerném gyenge és törékeny lelkivilágom.

Szóval a kezdeti nehézségek után már egészen gördülékenyen mentek a dolgok, oly annyira, hogy egyszer megtörtént velem minden nő rémálma: VISSZAUTASÍTOTTAK! Meglepően jól kezeltem a dolgot addig a pontig, míg fel nem ajánlotta, hogy xboxozzunk. Mi? Volt egy önbizalmam. Természetesen voltak nagyon aranyos mozzanatok is. Mint például a neve eredeténél is volt. Éppen Baján sétáltunk, amikor a román településeket nézegette a térképen és random bemondta, hogy cluj napóca. A lelkemből nevettem!

Volt itt minden. Egyik este alkalmával, amikor már ágyban voltunk a macska egyszer csak úgy gondolta, hogy leveri az egyik kígyó dobozát. Mondanom sem kell: föld, kígyó minden ott hevert tőlem félméterre, akkor éjszaka nem aludtam nyugodtan. Engem nem filmet nézni hívott át, hanem kígyókat etetni ici-pici fehér egerekkel. Sajátos. De töltöttem már szombat estét azzal is, hogy a kezéből kiugrott varánusz bébit- amit a legnagyobb jóindulattal sem mondhatok barátságosnak- kellett üldözni a szobában. Aggodalomra semmi ok, meglett a kis dög. Kis túlzással: ahányszor felmentem hozzá, annyiszor üdvözölt valami új fenevad, és én még az exem macskáján voltam anno teljesen kiakadva. 

          Szóval hasonlóan teltek a napok, míg egyszer feltett egy kérdést:

- Nem megy a vonatod?

-         De…- válaszoltam. Köszönöm a kalandot, csodás utazás volt!