Lassan újra itt van a bekuckózos időszak. Véget értek a bőröndből ki, majd megint be napok, a reptereken, vonatállomásokon töltött hosszú órák, a néha azt se tudom melyik országban vagyok hirtelen pillanatok. Bevallom nagyon elfáradtam, és most bár kicsit depresszív, de jó ez a monoton kiviszem a kutyát reggel, adok neki enni, metrózok, utálok mindenkit, dolgozom, még jobban utálok mindenkit, metrózok, kiviszem a kutyát, lefekszem. Néha sütök egy-egy kenyeret. 

Próbálok néha magamra erőltetni valami szocializálódást, ne adj Isten társkeresést, de ezzel a rövid történtettel szemléltetem, hogy mennyire tudok ilyesmire koncentrálni most: kutya megsétáltatva, mondom felnézek arra a pusztulat Tinderre, új üzenet. Egész normálisnak kinéző egyed, egész normális beköszönéssel. Írom neki, hogy szia Zsolt bla bla, rólad mit érdemes tudni? Válaszol, idézem: "rólam? például, hogy Zolinak hívnak". Nézem, tényleg úgy hívják. Semmi baj, csak fogyatékos vagyok. Szerintem ezt ne is erőltessük, vannak emberek, akiket a jó Isten arra teremtett, hogy egyedül éljék le az életüket, és mellé adott olyan személyiséget, ami a legjobb fogamzásgátló, hogy még véletlenül se szaporodjanak. De legalább teremtett nekünk Nyunyikat, meg bort. Így nem haragszom. 

A nyár lezárása új felismeréseket tartogatott számomra. Van bennem türelem, odaadás, gondoskodás. Ehhez a 9 éves keresztlányom kellett, hogy megmutassa, jobban mondva kihozza belőlem, ugyanis több, mint egy hetet együtt töltöttünk itt, nálam. Az elején aggódtam, hogy tudok-e mit kezdeni a helyzettel, hiszen a kutya is csoda, hogy életben van, de minden aggodalmam ellenére a nyár egyik legszuperebb hete kerekedett belőle. Intenzív és fárasztó napok voltak, tele kalandokkal. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amikről sosem tudtam, hogy vannak. Egy teljesen másik dimenzió volt, mint egyedül. És most nem az elég fain apukákra gondolok a játszón, meg itt-ott. Egyedül megvetve és szánakozva néztem, azokra a nőkre, akik talpig rózsaszínben álltak a sorban a Barbie-ra várva, míg én természetesen az Oppenheimert néztem. Viviennel meg pár hétre rá nem hogy megcsináltam ugyanezt, hanem konkrétan a film előtt bementem a boltba rózsaszín felsőt venni.

Nagyon szeretem ezt a kicsi lányt, már attól a naptól kezdve, amikor egy napos korában megláttam. Van tippem, hogy ez miért lehet ennyire így, de az egy hosszabb bejegyzés lenne. Amikor hazavittem, és eljött a búcsú ideje az pontosan olyan volt, mint, amikor Ilycsótól kell elköszönnöm. Nagyon nehéz és fojtogató érzés. Vele lenni is hasonló, mint régen Ilycsóval: békés, nyugodt, tele szeretettel. 

Alig vártam, hogy visszaérjek Budapestre és bátran sírhassak az ágyamon. Persze a reptéren meg a repülőn is sikerült. Utána nagyon sokáig erős honvágyam volt, üres volt a lakás, és nem találtam a helyem. Meglepő volt számomra ezt megélni. Igazából azóta valami átformálódott bennem. Vágyódom valami után, amiről nem tudom, hogy egy érzés vagy ember, esetleg állapot. Például a hétvégén az tett nagyon boldoggá, hogy elmentem a piacra, és gyönyörű portékákra tettem szert, majd csodás ételeket varázsoltam belőlük. Esküszöm még egy ilyen "banyatankkal" is szemeztem, hogy mennyivel praktikusabb, mint a hátizsákom. Itt kicsit megijedtem. Az egész hétvégém hasonlóan telt. Úgy tűnik ez most egy érzékenyebb időszak, jön a hideg, vagy hormonok, vagy csak nem tudom feldolgozni, hogy ez a húszas éveim utolsó éve. Nem írok már hála naplót, de hálás vagyok az életemért, a békességért és az emberekért, akik körül vesznek engem. 

Majdnem elfelejtettem megemlékezni egykori kedves barátomról, aki már egy éve eltávozott az életemből. Döbbenet, hogy így eltelt ez az idő. Azóta se ghostingolt így senki. Már nem haragszom, csak sokszor eszembe jut sok mindenről, sok mindent mesélnék, de elég neki az ő baja gondolom. Minden reggel úgy ébredni, hogy egy gerinctelen kis gyökér vagy, rosszul fogalalmaztam, szerelmes, gerinctelen kis gyökér. Szóval ez biztosan nagyon mérgező lehet majd az ember lelkére. Anyway, nyugodjék békében! :) 

Ezzel párhuzamosan lassan egy éve, hogy Maxike újra velem van. Ezalatt az idő alatt csak egyszer próbált megszökni, egyszer pedig öngyilkos lenni. Egész jó arányok szerintem.  Vicces év van mögöttünk, nem tudnám már elképzelni az életem nélküle, még ha könnyebb is lenne. Zseniális egy állat. Ilyen megvetéssel még én sem tudok nézni, ahogy ő teszi. Teljesen bolond, de valahol nagyom mélyen érez egy kis szeretetet irányomba, de nagy eséllyel több beagle-öm nem lesz soha. Néha csak nézem és arra gondolok, hogy mi lesz velem, ha már nem lesz, és már a gondolattól is elkezdek zokogni, ő még néz flegmán, hogy mi bajom. Szóval elvagyunk a kis antiszoc életünkben. Amúgy az hülyeség, hogy kutyával könnyű ismerkedni, bár ennek is lehet köze a személyiségemhez.