Tegnap este, ahogy feküdtem a kádamban a habok és gyertyák között, a boromat kortyolgatva csak azon kattogott az agyam, hogy meglepő, de a szívem mélyén én mégis egy konzervatív lány lennék? (Kis extrákkal.)
Az egész azzal kezdődött, hogy a barátnőmmel elmentünk a Vígszínházba megnézni egy fantasztikus előadást. Az előtérben várakozva éreztem valaki tekintetét magamon, majd megláttam a tekintet tulajdonosát. Mondom jól van, megpróbálok nem világfájdalommal az arcomon, a "takarodj már" mindennapi nézésemmel bámulni, hanem szépen, kedvesen ráemelem a tekintetem, olyan bájosan, ahogy a nők szokták. Finoman mosolyogva a maszk alatt. (Nem, a mosoly az már túl sok lett volna.) Tovább néz, én is nézem. Néz. Hm. Egyedül van. Különös. Gyűrű nincs az ujján, vagy a zsebében van,nem tudom. Nézem. Néz. Szépek a szemei, barna a haja, kedves arca van, magas, jó kiállású. Majd bemegyünk a terembe, beül mellénk. Ott is néz. Én megpróbálok átszellemülni, átadni magam az darabnak. Többnyire sikerül. Közben végig azon gondolkodom, hogy milyen romantikus kis történet lesz ez. Ülünk az ünnepi asztalnál, az apukája tölt még egy kis bort. Anyukája sült csirkével kínál. Nagyon kedves, de nem eszem húst, köszönöm. A húga aznap ér haza Koppenhágából hosszú évek után. Első közös vacsoránk. Érdeklődik. Széles mosollyal az arcán kérdezi, hogyan ismerkedtünk meg. Megfogom az akkor már vőlegényem kezét, szerelmesen ránézek. Meséld el te drágám. Meséli. Decemberi hűvös este volt, Vígszínház, előtér, egyből kiszúrtuk egymást, 2 isler, tea. Na és emlékszel még, hogy melyik darabot néztük? Hmm.. Gondolkodom, mert pocsék a memóriám. Valamilyen lányok sírnak csendben? Majdnem... Igen már akkor tudtuk.
Én tegnap párhuzamosan néztem a színpadi, illetve a fejemben játszódó darabokat. Hallom nevetni. Jó mély a hangja, férfias kezei vannak, eddig jó.
Hm. Van egy kis pocak, de ezen majd dolgozunk. Végéhez ér a darab, taps, hajlongás, taps és taps, csak menjünk már ki! Szia, Laura vagyok vagy Laura vagyok, szia? Ó! Szia, a nevem Laura én is örülök. Majd amelyik jön. A barátnőm meg majd úgyis megérti, hogy magára hagyom. Jézusom, de lassan vánszorognak ezek itt előttem! Azaz! Kint vagyunk! De...nyoma veszett. Percekig fürkésztem a lépcsőn, az utcán. Ez tényleg elment. Úgy tűnik, egyedül fogyasztom el azt az islert.
Bosszankodtam és nem csak az egóm miatt, hanem azért, mert kerültem már hasonló helyzetbe. Az Isten szerelmére ne nekem kelljen már oda menni! Mit kellett volna még tennem? Lépjek rá a lábára? Rúgjam bokán? Pöcköljem meg a fülét az előadás alatt?(Mondjuk az tényleg nem lett volna szokványos.) Mindegy. A férfiak gyávák! A szingli férfiak gyávák, bezzeg a nős férfiak. Ők bepróbálkoznak pillanatok alatt, online, szemtől szembe, bárhogy! Ők aztán nem dillemáznak. Pedig rájuk nem is nézek bájosan (nem mindegyikre). Érthetetlen! Szemezzen veletek a norvég Mikulás ezután!
Inkább engedek még egy kis forró vizet.
